Sokszor hasonlítgatok. Hasonlítgattam akaratlanul is a két terhességemet, a két szülésemet, a szoptatást, a két gyermekemet.

Ha megkérdezik, hogy kire hasonlít a pici, egyet biztosan tudok, Misire. Így nézett ki ő is ennyi idős korában, csak Gáspár szőke, amit még nem is láttam, hogy valaki szőkén szülessen.

Emlékszem egy fura élményemre. 

Még a korházban voltam Misivel. Már nagyon vágytam haza, de még kérdés volt, hogy mehetünk-e. Egy picit besárgult a baba. Végül mégiscsak hazaengedtek. 

Ahogy elhagytuk a kórházat, iszonyú szomorúság jött rám. Nem vártam semmit jobban, mint hogy hazamenjünk, otthon mégis sírtam, hogy el kellett jönnünk a kórházból. Valószínűleg azt éreztem, hogy a szülés pillanata így végleg elmúlik.

Gáspárnál már kíváncsian vártam, hogy itt is előjön-e ez az érzés. Mivel már fel voltam rá készülve, nem ért olyan váratlanul és tudtam is kontrollálni, de most is nagyon fájdalmas volt ennek a csodálatos élménynek a lezárása a hazajövetellel.

Itthon egy új élet, egy új világ kezdődött.

KÉP: REZES JUDIT. A KÉPEK FELHASZNÁLÁSA ENGEDÉLYKÖTELES. 

Érdekes, hogy ilyeneket, mint az első szoptatások fájdalmai elfelejti az ember. Vagyis én teljesen. Újdonságként éltem meg, és kerestem vissza a könyvekből a tanácsokat erre. Vagy éppen az éjszakai nem alvásokat. Azt is elfelejtettem, pedig ez a legkimerítőbb része. Biztos az agyam végleg törölni akarta, hogy éjszaka háromszor-négyszer át kellett öltöztetni, mert amíg nem nőtt bele a neki való pelenka méretbe, addig mindenhol pisi volt körülötte.

Amíg nem áll be egyfajta rendszer, addig azért is fájdalmas, mivel nem tudsz mihez viszonyítani, vagy alkalmazkodni. Ha már valami kialakul és megnyugszol végre (mi most itt tartunk) akkor emlékeim szerint nemsokára megint fel fog borulni és kezdődik minden elölről.

Az is vicces, hogy a legtöbb babaholmit Misi után elraktam a biztonság kedvéért, hátha még kell. Most Gáspárra már kicsik ezek az első kis ruhák, mert ő nagyobb baba.

A bezártság? Na az sem kellemes. Mármint, hogy nem tudunk kimenni a lakásból egy ideig. Csak adtam az utasítgatásokat Győzőnek, hogy mit hozzon, mit kell beszereznie, nem szeretem ezt, pedig ő megcsinálja, de mégis rossz érzés, hogy alapvető dolgokat nem tudok elintézni.

Emlékszem, két hét után volt Misinek egy focibajnoksága amire nagyon szerettem volna elmenni. Hál' Isten nagyon jó idő volt, így semmi sem tartott vissza. Boldog voltam, hogy kicsit ki tudtam mozdulni, de a végére annyira elfáradtam, hogy alig bírtam hazavonszolni magam.

Megértettem, hogy nem szabad semmit sem siettetnem, mindennek meg van a maga ideje.

Mint ahogy annak is, hogy mikor reggel felébredünk, mosolyog ránk, ami csodálatos. Legutóbb pedig már gagyorászott is. Imádjuk!

Emlékszem, a kórházban egyik reggel a szokásos vizsgálatok után mentem érte és megálltam az ajtóban, hogy kiengedjem az anyukákat akik szintén jöttek a babájukért.

Az egyik kis kocsiban egy kisbaba feküdt. Néztem, hogy ő is szőke, mint az én fiam. Milyen érdekes! És milyen szép kisbaba! Hirtelen egy kis féltékenységet éreztem, nem tudom megmagyarázni. Majd abban a pillanatban felismertem! De hiszen ez az én kisfiam!

A csecsemőgondozó épp tolta ki hozzám. Elszégyelltem magam, de meg is nyugodtam, hogy ezek szerint nem csak elfogultságból látom szépnek a saját gyerekemet.