Múltkor egy anyukával beszélgettem a focipályánál.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy kimegyünk a lakáshoz közeli focipályára ahol a gyerekek fociznak, az anyukák és apukák pedig türelmesen várják, amíg kis csemetéik 1 vagy 2 vagy akár 3 órán át játszanak a többiekkel, hidegben, szélben, hőségben. Nálunk ez a program rendszeres volt, egészen Gáspár születéséig. Utána ki kellett hagynunk pár hetet, de aztán már együtt mentünk.

Na szóval, ott tartottam, hogy beszélgettem egy anyukával a focipályánál, mert ugye ez az egyik megoldás, hogy teljen az idő, de sokszor szöveget is tanultam ilyenkor, vagy emailekre válaszoltam, olvastam. Sokszor nézem a meccset is persze, ami egyfelől szórakoztató, másfelől persze Misi nagyon ügyes! (Ugye már említettem máskor is, hogy nem vagyok elfogult?)

Jó, most már tényleg folytatom. Szóval beszélgetünk egy anyukával a focipályánál, hogy milyen most az életünk két gyerekkel (annyira imádom, hogy már mondhatom, hogy két gyerek, sőt, a hm-ben is két méretben vásárolok már, nagyon élvezem!), szóval az anyuka egy kérdése megütötte a fülemet:

“Akkor most otthon vagy a picivel? Az jó, ha megteheted!”

Kép: Rezes Judit saját tulajdona. A kép felhasználása engedélyköteles. Hálózsák: mummer 

Elgondolkoztam, mert eddig nekem annyira természetes volt, hogy nem dolgozom, és meg tudom tenni, hogy otthon maradok. Sőt, nem csak hogy természetes, de nem is tudom máshogy elképzelni a mostani életünket. Annyira minden a gyerekekről szól. Vajon, hogy csinálják mások? Két hónap után talán már ki merem mondani, hogy végre beállt valami rutinszerűség. Ez azt jelenti, mintha az eddigi sűrű köd felszállna és néha már átlátok rajta.

És azt látom sajnos, hogy elhanyagoltam a nagyfiamat, ami picit vissza is üt.

Sokat veszekszünk. Elfelejtettem, hogy ő is még gyerek. Hogy nem kérhetek tőle egyik napról a másikra kétszer annyi dolgot, mint előtte. Türelmetlen vagyok vele, mert azt gondoltam, hogy már elég nagy ahhoz, hogy alkalmazkodjon az új helyzethez. De miért is gondoltam ezt? Tegnap még én öltöztettem, én fürdettem, én adtam rá a cipőjét, én mentem érte és vittem a suliba.

Azt gondoltam, egycsapásra nagyfiú lett!

Pedig dehogy lett.

Úgyhogy próbálok nagyon figyelni, hogy Misi újra megkapja azt a figyelmet tőlem, mint mikor még egyedül volt. Azt ő is tudja, hogy már semmi sem lesz olyan mint régen, hiszen Gáspár állandóan rajtam csüng, persze ez természetes, és szerencsére sokszor könnyen összeegyeztetem a két fiú programját. Mert például miközben társasozunk Misivel, addig tudom szoptani a picit, vagy esti mese közben, vagy amíg lefürdetem a nagyot, a kisebbet berakom az ágyába és felhúzom neki a zenélőforgót.

Este a vacsora előkészítését viszont rendszeresen végigüvölti a baba, olyankor már nagyon nyűgös, Misi viszont akkor már nagyon éhes. Próbálok helyt állni, de néha nagyon nehéz. Az itthoni logisztika, hogy mikor altassam őket, hogy körülbelül egyszerre tudjanak elaludni, vagy felkelni még nem zökkenőmentes, az sem, ha nekem kell Misiért menni vagy elvinni különórára, hogy a picit hogy szállítsam, hogy a lehető legkevesebb hurcibálással intézzük el. Nemhiába, sok mindent meg kell még tanulnom, tudom, mindez még csak a jéghegy csúcsa.

Sőt! Azt is meg kell említenem, hogy Misi mennyit segít Gáspár körül. Tegnap például az ebédnél felajánlotta, hogy most már ő fogja az ölébe az öccsét én pedig egyek nyugodtan.

Pedig tartottam a nagy korkülönbségtől. Régebben olvastam is egy cikket arról, hogy mi az ideális korkülönbség a testvérek között. A 8 év korkülönbség azzal az előnnyel jár, hogy a nagyobbik gyerek már önállóbb és sok mindenben segíteni tud. A hátránya, hogy a nagy korkülönbség miatt talán nem lesz olyan erős köztük a kötődés. Féltem tőle, hogy nem igazán tudnak majd mit kezdeni egymással. Egyet tehetek, megpróbálom szeretetben felnevelni őket és így talán megtalálják majd a kapcsolódási pontot az életükben.

Kép: Shutterstock 

Mert nincs is jobb annál, mint amikor megkérdezik tőlem: van testvéred? És igennel válaszolhatok. Van egy bátyám, akire nagyon büszke vagyok és nagyon szeretem. És tudom, hogy ő is szeret engem, és mindenben számíthatok rá, ahogy ő is rám.

Misi részéről a szeretet nem kérdés. Imádja a az öccsét. Szeretgeti, puszilgatja, óvja.

Már néha túlságosan is. A pici meg, ha mondom neki Misi nevét hatalmas mosoly jelenik meg az arcán. Hát mi ez, ha nem szeretet.

Én pedig mérhetetlenül hálás vagyok, hogy igennel válaszolhatok a focipálya mellett az anyukának is, igen, itthon lehetek és így nem maradok le egyetlen pillanatról sem.