Az egyik bejegyzésben említettem, hogy írok majd arról, amikor visszatérek a színpadra Gáspár születése után. Visszatértem és megoldottuk, túléltük... Ennyi... De tényleg. Na jó, azért nem volt annyira egyszerű, már előtte két hónappal elkezdtem izgulni, mi lesz, hogy lesz. Ostoroztam magam, hogy miért mentem bele, hogy ennyire korán visszamenjek. Misivel egy évig voltam otthon. Akkor nem éreztem ezt a lelkiismeret furdalást, annyi idő után jól esett újra játszani, természetesen történt minden. Terhesen, tettre vágyó hormonokkal, most is azt gondoltam, hogy jól fog esni újra színpadon állni. Igen ám, de most máshogy jött ki az évadkezdés. A felújító próbák idején a fiam még csak fél éves volt. Bár azt gondoltam, második gyerekemmel leszek annyira rutinos, hogy simán veszem majd az akadályokat. De amikor megszületett Gáspár rájöttem, hogy bár ezt már egyszer végig csináltam, nem jelenti azt, hogy már minden simán megy másodszorra. Hiszen az egy dolog, hogy gondolatban mindent végigjátszottam: fél éves korában elkezdem a hozzátáplálást, hiszen Misi  ekkor már nagyon érdeklődött az ételek iránt és probléma nélkül kezdett szilárd ételeket is enni. Gáspár érdeklődése sem maradt el. Fél éves kora körül szinte kinézte a szánkból az ennivalót. Örültem, hogy augusztusban kezdhetjük a hozzátáplálást még finom friss gyümölcsökkel. Dinnyelével kezdtük és tetszett is neki. De ennyi. Itt megállt. Semmi más gyümölcs levét, vagy húsát pépesítve nem fogadta el. Zöldségekkel is sikertelenül próbálkoztam. Nem akartam erőltetni, de nem értettem, hiszen Misivel ez olyan zökkenőmentes volt. Arra is gondoltam, hogy hogy lesz amikor próbálok, és előadásom lesz. Napközben előfordult már, hogy elmentem egy-két órára ügyeket intézni, de altatáskor mindig otthon voltam vele. Tudtam, hogy éhen nem fog halni, hiszen anyatejről gondoskodtam, de féltem. Abban is biztos voltam, hogy jó kezekben lesz. Anyukám és Ibi, a bébiszitterünk, aki Misi pici kora óta velünk van és csodálatos segítség, fog rá vigyázni és Misi is segít nekik.

Amire viszont nem gondoltam, és talán nem is akartam vele foglalkozni, hogy ennyi idősen még nem biztos, hogy végig alussza az éjszakát. És nemhogy nem aludta végig a felújító próba környékén, de másfél óránként keltünk fel, valószínűleg a foga miatt.

Szóval, október elején kezdtük a Részegek felújító próbáit és jöttek az esti előadások.

Forrás: 7ora7.hu

Szakmailag jól döntöttem, hogy nem hagytam ki sok időt. Emlékszem, nyolc évvel ezelőtt, mennyire nem volt ereje a hangomnak, mikor újra elkezdtem dolgozni. Most is, tartottam tőle, hogy mi lesz, de nem érzem a különbséget. És nem éreztem magam kívülállónak a többi kollégám mellett. Mielőtt elmentem volna szülési szabadságra, nagyon sok előadásom volt, és már megterhelőnek éreztem a mindennapi munkát.  Most újra örömmel és felszabadultan játszottam esténként. Igaz, nem a legnehezebb előadásom egyike a Részegek Marta-ja.

Az előadás legelején, amikor még a nézők foglalják el a helyeiket, bemegyek hozzájuk, „részegen” bukdácsolok át a sorok között. Nincs megírt szöveg, improvizálok. Hogy mi lesz abban a pár percben erősen függ a közönségtől is. Általában jó hangulatot teremtünk együtt az előadás előtt. De az a pár másodperc, amikor szól a rendezőasszisztens, hogy be kell mennem és kinyitom az ajtót a közönség felé, az maga a rémálom szokott lenni. Nem szerettem ezt a kiszolgáltatott érzést soha, de az évek alatt bele is helyezkedtem ebbe a pánikba, nem tettem ellene. Most is folytattam volna, ha hirtelen nem látom meg magamat kívülről, és nem érzem azt, hogy ezt a rossz érzést már nem akarom tovább cipelni magammal. Olyan jól esett, hogy ezt otthagytam Gáspár elött 2018-ban, és már nincs velem 2019-ben. Kellett ez a kis szünet, hogy messzebbről rá tudjak látni.

Összegezve: színészként jól esett újra színpadon állni és újat tanulni mentálisan megerősödni. Havonta kétszer anya nem moziba megy esténként vagy romantikus vacsorán randizik apával, hanem a színházba megy szórakoztatni és szórakozni. A pici is jól bírta a kiképzést, a 10 órás etetésre már ott voltam vele.  Jó visszatérni a szakmai életemben és nagyon jó, hogy a többi estén még otthon vagyok vele. Kell még ez nekünk. Szükségünk van még egymásra.

Viszont üzenem a bácsinak, aki múltkor leszólított a piacon, és kérdezte, mikor játsszuk a Bajnokot, hogy januárban veszem vissza. Az ilyen apró figyelmektől most megint ott tartok, hogy egyik szemem sír, a másik nevet. Jó, jó, január az messze van. Addig annyi minden történik még, addig minden napot megakarok élni a jelenben a családommal.