Soha nem volt kényszerem az állandó jövés-menésre, mert szeretek otthon lenni! De! Emelje fel az az anyuka a kezét, aki nem érezte azt a szülés utáni első hónapokban (nyilván nem az első hat hétre gondolok, amikor még próbálunk regenerálódni), hogy megőrül a bezártságtól!

 Egy idő után már minden és mindenki idegesít.

Délután négykor azt veszem észre, hogy már a fektetés jár az eszemben és kezdek szép lassan készülődni, hátha fél 9-9-re mindkét gyerek elalszik és tízig, amikor már nekem is legkésőbb le kell feküdnöm aludni, végre lesz egy kis időm magamra.

Persze ebbe már nem fér bele és nincs is kedvem Győzővel beszélgetni, hogy ő hogy van, vele mi történt aznap, vagy csak praktikusan a másnapot egyeztetni. Egyszerűen elfáradok. 

Kép: Bambo Nature 

Szerettem volna kikerülni ebből a spirálból és kicsit felrázni magunkat!

Ezért aztán azon a szép, verőfényes húsvét vasárnapon felkerekedtünk és elmentünk kirándulni és bobozni Visegrádra.

Misivel többször voltunk már és mindig nagyon jó élmény volt. Sokszor azzal szórakoztunk lesiklás közben, hogy a pálya mellé kihelyezett fényképezőgépbe vicces arcokat vágtunk, van is ebből egy szép kis gyűjteményünk. Mire elindultunk, előkészítettem mindent a picinek, Misi indulási hisztijét is kibekkeltük és beszálltunk a kocsiba, de már akkor azt éreztem, hogy nekem ennyi köszönöm, elég is volt. A közel egy órás út alatt pedig biztos voltam benne, hogy hibát követtünk el.

Kép: Shutterstock

Megérkezésünkor konstatáltuk, hogy bobozni nem csak nekünk jutott ám eszünkbe, hanem több száz másik embernek is.

Érthető, hiszen húsvétkor még az is kirándulni megy, aki egyébként plázázni szokott vasárnaponként.

Misivel beálltunk hát a sorba, fél óra után lecsúsztunk egyszer, majd ő maga mondta, hogy még egyszer köszöni szépen, nem szeretné ezt a sort kivárni, menjünk inkább.

Egy rövid szoptatás után elindultunk, hogy valahol a Duna-parton megebédeljünk, délután 3 órakor.

Iszonyú éhesen végül találtunk egy éttermet, de Gáspár addigra már teljesen kialudta magát és elég nehezen viselte, hogy mi is ebédelni szeretnénk, ezért nemtetszését kinyilvánítva bömbölni kezdett, amiből persze az a klasszikus megoldás alakult ki, hogy Győzővel felváltva járkáltunk vele, hogy ne zavarjuk a többi vendéget.

Misi közben unatkozott, nyavajgott, hogy legalább a telefont adjuk neki oda. (Na, ez az amitől rögtön be tudok pöcceni, a telefonozás, gépezés. De ez egy másik téma...majd máskor írok róla bővebben!)

Tehát mire túléltük a megpróbáltatásokat, visszaültünk a kocsiba és hazaérve az esti fürdetés után, egy nyugodt pillanatban megfogadtam, hogy nem, ilyet egyelőre nem!

Persze vannak azok a kimozdulások, amik sajnos elkerülhetetlenek. Amiket muszáj elintézni a városon belül, amire nem vágysz, de kötelezőek. Ha nem tudod megoldani, hogy valaki maradjon a picivel, akkor bizony magaddal kell vinned. Ilyenkor megpróbálok egyszerre több mindent elintézni, hogy ha már menni kell, legalább ne minden nap menjünk.

Így aztán szoptattam és cseréltem már pelust postán, kormányablakban, közjegyzőnél, plázában, kocsiban, étteremben.

Egyszer a teendők intézése közben nagyon megéheztem és gondoltam, még belefér, ha az egyik kedvenc éttermemben gyorsan rendelek valamit elvitelre. Leálltam az étteremmel szemben egy parkoló autó mögött, akinek akadályoztam a kijutását, de hagytam egy cédulát, hogy hol talál meg. Míg vártam az ételre, felébredt Gáspár és ő is követelte az ebédjét, ezért aztán elvonultam egy sarokba, hogy megetessem. Közben persze megérkezett a másik autó sofőrje is, aki azonnal indulni akart, nem érdekelte, hogy épp szoptatás közben talált. Na akkor egy kis szünet következett az etetésben! Szerencsére az egyik kedves pincérnő felajánlotta, hogy vigyáz addig Gáspárra. Kiálltam, vissza, etetés tovább, aztán peluscsere, majd ezután már nekem is nagyon kellett pisilnem. Így aztán Anya is elintézte a dolgát, mindezt a 2x2 nm-es mosdóban, gyerekkel, hordozóval. A végére leizzattam, elfáradtam, pedig mindeössze csak annyi történt, hogy rendeltem egy ebédet elvitelre.

Kép: Shutterstock

Nem egyszerű!

Így ha tud valaki megoldást arra, hogy minél egyszerűbben szállítsuk a babát szóljon!

Mert ugye:

Van a hordozó, ami egyben kocsiülés is. Ebben rendszeresen elalszik Gáspár amint elindulok az autóval. Ezt szoktam aztán rátenni a babakocsi-vázra, amikor kiszállunk a kocsiból. Viszont ennek nincs teteje, így ebben az esős időben nem túl praktikus. Ilyenkor vinnem kell a mózest, amibe át kell tennem, de rendszerint felébred a baba és már nem tud visszaaludni. Vagy ha nem tudom használni a babakocsit, mert olyan is sokszor előfordul, a kenguruba áttevéskor szintén felébred és utána vége mindennek! Mire mindent megtervezek és megoldok, már indulás előtt elfáradok és akkor még ott a három emelet fel-le, lift nélkül.

Nemrég oltásra igyekeztünk.

A rendelő mellett parkoltam le és a karomban vittem a picit. Amikor végeztünk és a közeli patikában is megvettem amit kell, a kocsi felé haladva már azt hittem leszakad a karom. Az én drága 6 és fél kilós csöppségemet alig bírtam az utolsó métereken. Most egyébként ott tartunk, hogy egyszer kétszer elmegyek két szoptatás között intézni a dolgokat, vagy egy ebédre beülni egy barátnőmmel, és ez tökéletesen kielégíti a bezártság kontra szabadság problémámat. Mindezek közben már elkezdett kúszásra emlékeztető mozgásokat produkálni a baba, úgyhogy egyszercsak azon kapom majd magam, hogy már jár, biciklizik, rollerezik, a barátaival lóg és már nem lesz kedve engem elkísérni ide-oda.

Kép: Unsplash 

De azért az még messze van hál' Isten! Na, nekem aztán semmi sem jó!