Győző gyönyörű fát vett. Minden évben elmondjuk, hogy az idei a legszebb, de a mostani tényleg gyönyörű. Igaz, hogy az otthoni fát még nem tudtuk igazán kiélvezni, mert a reggeli ajándékozás után kocsiba ültünk, és indultunk az egyik nagyszülői házból a másikba. Minden évben ez a menet. Nem is tudnám máshogy elképzelni a karácsonyt. Ilyenkor mi tényleg megengedhetjük magunknak a pihenést.

Amikor otthon vagyunk, mármint otthon otthon, Miskolcon, mindig elfog a nosztalgia. Az ünnepekkor pedig ezek az érzések felerősödnek. Nagyon furcsa érzés ott aludni, üldögélni a gyerekkori szobámban, a régi bútorokkal, a bútorokon azokkal a levonókkal (matricák), amiket még kiskoromban ragasztottunk ki. Az is, hogy azt írom, kiskoromban, mintha még mindig nem tudnám magamról, hogy már felnőtt vagyok.

Ráadásul, most előkerült egy régi naplóm és egy levelem, amit a szüleimnek írtam 12 éves koromban. Emlékszem, több naplónak is nekikezdtem annak idején, de elég hamar meguntam. Így volt ezzel a megtalált naplóval is. Két hónapot sem bírtam, és nem is nagyon részleteztem a napi dolgokat, de nagyon jó, hogy legalább ennyi maradt. Főleg az iskolai tanulni valókra koncentráltam benne, egy kis családi élettel fűszerezve, és leírtam egy Ki mit tudra való készülődést is, amit egy tánc koreográfiával nyertünk meg a legjobb barátnőmmel. Január elején kezdtem el a napló írását, így majdnem napra pontosan 30 évvel ezelőtt íródott. A levelet is 12 évesen írtam, meg is említem írás közben. Zánkán voltam egy hónapos táborban év közben, és mikor megérkeztünk, az első élményekről írok a hazaiaknak.

Sok minden eszembe jutott ennek a levélnek a hatására. A zánkai élmények, szuper volt az az egy hónap. Nem csak azért, mert tanév közben mentünk, és kivételes dolog volt, hogy ilyen sokáig kimaradtunk az iskolából, hanem az egész tábori élet hatalmas élmény volt. Pedig még soha nem voltam ennyi időt távol a szüleimtől.

Akkor még nem gondoltam, hogy két évvel később Pécsre megyek továbbtanulni.

Ezekből az emlékekből jutott eszembe, hogy mit csináltam én annyi idősen, mint most Misi. A fiam most kilenc éves. Ilyen idős koromban Hajdúnánáson laktunk. Most először hasonlítottam össze magunkat, és meglepődve tapasztaltam, hogy akkoriban én már önállóbb voltam. Egyedül mentem iskolába, barátokkal egyedül játszottunk a játszótéren. Sőt, boltba is mentem már egyedül.

Egy nagyobb városban más körülmények vannak, és az élet is veszélyesebb lett azóta, de mégis ennyi lehet a válasz arra, hogy miért óvjuk jobban ma a gyermekünket, mint 30 évvel ezelőtt? Magamról azt gondoltam, hogy a korának megfelelően figyelek a fiam önállóságára, és a környezetemben is ezt látom. Úgy tűnik minden két-három évet kitolódott. Nem olvastam utána, hogy mit ír erről a szakirodalom, és most nem is arra gondolok, hogy teljesen megváltoztatom eddigi nevelési módszeremet, de biztos, hogy mostantól többször eszembe fog jutni, mi lenne ha... Akkoriban nem is nagyon hallottam olyanról, hogy gyerekre valaki pénzért vigyázott volna. Igaz, nekem könnyű volt a bátyám mellett.

Valahol vannak gyerekkori szerelmesleveleim is, azokat most nem kerestem meg, így most azokról nem tudok nosztalgiázni.

Visszatérve az idei karácsonyra. Gáspár első karácsonyára, ha nem is fog rá emlékezni, de biztos jó élmény volt neki. Nagyon élvezte a családi bulikat, örült a rokonoknak. Sok-sok játékot kapott, a klasszikus érdeklődéssel állt hozzá: az ajándék doboza jobban érdekelte. Ajándékot ő is adott, a fa alatt már két lépést meg tudott tenni önállóan.

Én a karácsonyt imádók közé tartozom, gyerekekkel nem is lehet másképpen. Szeretem, ahogy lenyugszik minden, és tényleg csak magunkra és egymásra figyelünk. A szilvesztert is most először hosszú idő után nem a színházban töltöm, hanem a családommal. Nem lesz hajnalig tartó nagy mulatozás, az már biztos, de most egyáltalán nem bánom.

Boldog 2020-at mindenkinek!