Misi születése előtt sokat olvastam a szülésről, hogy hogyan éljük meg a legtermészetesebben, aztán pedig neveléssel kapcsolatos könyveket is olvasgattam. Általában az ösztöneimre hallgattam, de volt, amikor segített egy-egy praktika, amelyeket ezekből a könyvekből tanultam.

Néha elgondolkozom, vajon a szüleim hogyan csinálták?

Nem tudok rájönni. Nem emlékszem. Boldog gyerekkorra emlékszem, tele élményekkel, szeretettel, veszekedésekkel. Tehát olyanokra, amiket megél és meg is kell élnie egy gyereknek. Arra például nagyon büszke vagyok, hogy úgy tanultam meg úszni, korcsolyázni, síelni, biciklizni, hogy nem is emlékszem rá. Ezeket mind kisgyerekkoromban, játékosan tanították meg nekem a szüleim és már akkor tudtam, hogy én is így szeretném csinálni, mikor anyuka leszek. 

Fotó: unsplash.com

A szüleimnél nem gondolom, hogy tudatos volt, de a leosztásban mégis anyu volt a szigorúbb, apu a viccesebb, engedékenyebb. De mikor mérges volt, és odaszólt, megijedtem. Nem tiltottak meg semmit (legalábbis így emlékszem), de nem is kellett, mert mi sem éltünk vissza semmivel. Amit szerettünk, azt csinálhattuk, de tereltek is finoman. Zeneiskolába, balettozni jártam az iskola mellett.

 A humor mindig jelen volt az életünkben. Sokat beszélgettünk is. Emlékszem arra az érzésre is, amikor anyuval egyszer csak több lett a viszonyunk puszta anya lánya kapcsolatnál, eljött a pont, mikor egyenrangúnak éreztette velem magát. Olyan apróságokban vettem észe, hogy ruhavásárláskor már ő is kikérte a véleményemet, beavatott kisebb bizonytalanságaiba, egyre több mindent megbeszélt velem. Jó érzéssel töltött el.

Azt gondolná az ember, hogy ebből a fészekből nehéz kirepülni, de amikor elérkeztem kamaszkorom legfontosabb döntéséhez, hogy a középiskolát Pécsett folytassam-e és ott tanuljam már komolyabb szinten a balettet, vagy Miskolcon maradjak, nem sokat hezitáltam. Megkaptam tőlük a támogatást, bíztatást, pedig biztos vagyok benne, hog egyikünknek sem volt könnyű döntés.

Anyu mesélte később, hogy a tévében látott valami műsort, ahol egy lelkész beszélt pontosan erről az elengedésről, hogy hagyni kell a gyerekeket, hogy a saját útjukat tudják járni. Már szülőként tudom, hogy ez mennyire nehéz lehetett nekik.

 Fotó: unsplash.com

Vajon mi az a határ egy szülőnek, ameddig egészséges beleszólnia gyermeke életébe? Kisgyerekeknél még jobban érezhetjük ezeket a határokat, aztán szép lassan elmosódnak, és a viszonylag laza, de határozott énem széthullik gyermekem kiskamasz viselkedésétől és még hol vagyunk az igazi kamasz évektől?

Én most pont itt tartok. Újra elővettem a szakirodalmat és olvasok újakat is ebben a témában. Nagyon kell a segítség, mert nem tudok ebben a témában visszanyúlni a gyerekkoromhoz. Nem emlékszem, hogy ebben a korban, vagy nagykamasz koromban lázadtam volna vagy nehezebb lett volna velem. Az is igaz, hogy mivel 14 évesen elmentem otthonról, nem igazán lett volna ki ellen lázadnom.

A nagyfiam, most viszont megtanít erre. Azt sem tudom még, hogy ennek a kisgyermeki lázadásnak köze lehet-e Gáspár születéséhez. De az biztos, ha engem megvisel ez az új helyzet, miért ne viselné meg őt is. És mivel ő már nagyobb tesó, nem is az öccsén éli ki, hanem rajtunk, tudat alatt.

Kíváncsi lennék, mit mondana egy gyermekpszichológus. Viszont a Melegszívű fegyelmezés című könyvből sikerült egy két dolgot kamatoztatnom az életünkben is.

Sokat olvastam arról, hogy az igazán fontos alapokat 4 éves korig kell lerakni. Nem tudom elég volt-e, megtettem-e mindent, amit megtehettem vagy nem rontottam-e el utána.

A mi családunkban is én vagyok a szigorúbb, vagy mondjuk így következetesebb. Győző a haver, aki nem akar határokat szabni, mondván, a gyerek majd úgyis megtanulja azokat. Én abban hiszek, hogy ki kell jelölni a határokat egy gyermek számára, amiben biztonságban érzi magát, ugyanakkor a szabadságát is gyakorolhatja.

A legfontosabb tanulság, amit most már biztosan tudok 8 és fél év gyermeknevelés után, hogy a szülőknek egyet kell érteni, vagy legalábbis közelíteni kell egymáshoz az álláspontjaiknak, ha később nem akarnak galibát. Nyílván vannak olyanok, akiknek ez természetes, nekem is az, de valahogy ha a gyakorlatra térünk át, már nem mindig olyan egyszerű.

A szabályok, határvonalak később is fontosak lehetnek, mikor új rutint kapnak a napok, oviba, iskolába kell járni, tanulni kell.

Misi mindig is egy nyitott, vidám kisfiú volt. Azt éreztem, hogy vele könnyű a színházi élet, mert bírja a strapát. Nem volt gond, ha más vigyázott rá, ha a bölcsibe, oviba kellett beszoktatni. Iskola választás előtt sok lehetőséget végig jártam, hogy megnézzem mi lehetne a legjobb számára. Végül egy állami iskolába nyert felvételt, és a mai napig elégedett vagyok vele. Nem féltettem őt, azt éreztem, hogy bírni fogja a terhelést. Ha viszont Gáspáron azt fogom érezni, hogy ő egy érzékenyebb alkat, lehet, hogy nála kipróbáljuk az alternatív vonalat.

Tavaly év végén a bizonyítványosztás után sok ismerősöm rakott ki büszkén fotókat gyermekeikről. Nagyon érdekes volt a visszhang. Megjelentek olyan kommentek is, amikben kikérték maguknak, hogy miért kell egy kitűnő tanulót külön megjutalmazni. Milyen rosszul eshet esetleg azoknak a gyerekeknek, akik szintén nagyon sokat dolgoztak év közben, de mégsem sikerült mindegyik tantárgyból ötöst kapniuk. Egyre több ilyen megszólalás után szinte már ciki lett jó tanulónak lenni. Újságcikkeket is olvastam ebben a témában, hogy nem az eminens tanulókból lesznek az életre való, sikeres gyerekek.

Szegény eminens tanulók. Szegény én! Bár nem gondolom, hogy eminens voltam, de szinte végig kitűnő tanuló voltam a középiskolában.

De nem úsztam meg, az életet is meg kellett tanulnom!

Fotó: unsplash.com 

Hogy sikeres vagyok-e azt nem tudom, mindenesetre elégedett vagyok az életemmel.

Sok mindenért meg lehet jutalmazni a gyerekeket és kell is. Ha valaki jól tanul és sok munka van benne, ő is megérdemli a dícséretet. Kamaszkorban úgyis elintézik a gyerekek egymás között, hogy menő-e vagy ciki jó tanulónak lenni. És mivel egyáltalán nem tökéletes az iskolarendszer, de később az élet sem, ezért vagyunk mi szülők ott örökre gyerekeink mellett vagy mögött és vigyázunk rá, dícsérjük, vígsztaljuk, bátorítjuk, tereljük, szeretjük.

Mert ez a feladatunk szülőként, bármi is történjék!