Édesanyám biztosan tudott volna nekem mesélni milyen egy pici babát öltöztetni, hiszen én is téli gyerek vagyok. Sose kérdeztem, de megtapasztaltam. Misi szinte a télbe született bele, nála mégsem okozott ez gondot, de most Gáspárral, már nagyon várom a tavaszt, a jó időt – annak ellenére, hogy nagyon szeretem a telet.

FORRÁS: PEXELS.COM

Szegény Gáspár Misi mellett amúgy is egy kis kísérő csomag...vagy mi. A hétköznapokon mindig azt érzékelem, hogy szegény gyereket már megint öltöztetem, hurcibálom autóba be, autóból ki, mert Misit visszük suliba, hozzuk suliból, visszük focira, karatéra és még mit tudom én hova. Ha nem a tesót visszük, akkor boltba kell menni, ügyeket intézni.

A kedvencem, a reggeli utaztatás a suliba. Arról nem is beszélve, hogy Gáspár még aludna, de már ő is felébred a mocorgásokra, meg persze arra, hogy nem vagyok mellette. (Igen, együtt alszunk, sajnos egy ideje már nem bírtam éjszaka hozzá felkelni. (Lehet, hogy az elkövetkező kb. hét évben velünk alszik? :) Volt rá már példánk...)

Szóval, ő is segít a reggeli készülődésben, és Misinek is kell, hogy tudjon vele lenni reggel, nagyon rosszkedvű, ha ez nem sikerül...

Mivel most viszonylag közel lakunk a sulihoz, elég 6.45 körül kikelni az ágyból.

Életem párja már nincs olyankor itthon, mert ő korábban elindul a rádióba, reggelenként a Petőfi rádióból szórakoztatja az embereket. Misi egyik osztálytársa a közelben lakik, anyukájával el szoktuk osztani a hetet, hogy ki viszi a gyerekeket a suliba. Ezzel a környezetet is óvjuk, és persze kicsit könnyítünk az életünkön.

Szóval, ha én viszem őket, kicsivel 7.30 után indulunk a suliba. Misi szeret hamarabb is beérni, de hogy mikor indulunk el, nem rajtam múlik, és nem is Gáspáron. Gáspár még pizsamában, én is félig még abban vagyok. Ráadom szegényre az anorákot, a sapkát, és indulhatunk is. Emlékszem, egyszer egy barátnőm mesélte nagyon régen, akkor még nem volt gyerekem, neki már igen, hogy pizsamában viszi oviba a kicsit, mert egyszerűen képtelen felkelni korábban, hogy el tudjon készülni. Akkor csodálkoztam rajta, de most már abszolút megértem. Azt is hozzátette, ahogy elvitte a kisfiát, visszafekszik, ha nem kell menni dolgozni. Na ezt már nem tudom utána csinálni.

De térjünk vissza a reggelhez. Szerencsére már nem kell bekísérni a bátyót az iskolába. Megyünk haza, és nekünk is kezdődik a napunk Gáspárral. Még kétszer vagy háromszor ráadom az anorákot. Érdekes, hogy tél elején még türelmesebb volt, most már sokszor birkózni kell vele. Vagy csak erősebb lett, és ezt már jobban megérzem. Azt szeretem még, amikor az utolsó pillanatban veszem észre, hogy az egyik kismamuszát elvesztette valahol a lakásban. Többnyire én előre felöltözöm, hogy ne Gáspár várjon rám, és melegedjen be a kabátba. Szóval, mire megtalálom a kiscipőt, és feladom rá a holmikat, ott vagyok teljesen leizzadva, elfáradva. És már semmi kedvem sehova se menni. Mivel még többnyire mászik, bár már nagyon szépen lépeget segítséggel, olyan gyorsan tud kisiklani a kezeim közül, vagy a lakás belseje felé igyekszik, vagy ha nyitva hagyom az ajtót, akkor kifelé sprintel az udvarra.

A másik szörnyűség, amikor beteszem a kocsi gyerekülésébe. Jaj, akkor nagyon tud sírni, a szomszéd iroda dolgozói nem tudom mit gondolhatnak, hogy nyúzom ezt a gyereket. De csak addig tart, amíg bekapcsolom a biztonsági övet. Ha kész van, mintha elvágták volna, abbahagyja a szenvedést.

Gáspár már csak egyszer alszik, délelőtt, délután már nem tudom rávenni semmiképpen. Viszont, ha megyünk Misiért, az autóban rendszeresen elalszik. Ez is a jó időzítések egyike.

Tényleg igaz az, hogy az első gyerekre még úgy figyelünk, aggódunk. A másodiknak pedig már alkalmazkodni kell, és sokszor túlélni. ...Én is második vagyok...